Az élet olyan, mint egy absztrakt festmény. Ránézel, és azt mondod, kusza homály az egész. De, ha jobban megnézed, rácsodálkozol, megfigyeled és, még a képzelőerődet is előveszed: az élet sokkal, de sokkal többet adhat neked, mint amit elsőre reméltél. Lehetne a képen egy hatalmas kert, tobzódó színekkel, a földkerekség összes növényével, egekbe kívánkozó fákkal, virágszirmokon megpihenő emberekkel, – akármi, kivéve azt a kusza homályt, amit korábban látál.

Hogy részévé tedd „az önmagért való alkotást” a mindennapjaidnak, ahhoz az szükséges:
• hogy, lásd meg az életed sokkal több egy kusza, homályos festménynél
• hogy, egyszerűen kezdj bele
• hogy ne azzal a céllal alkoss, hogy egy művészi értékű produktumot hozz létre. Hanem mert olyat kapsz általa, ami jóval túlmutat önmagán: megszínesednek a mindennapjaid, kisimulnak a növények körülötted, dalra fakadnak majd a fák. Nem csak szimbolikusan.

Ha azt az elvárást teremted meg önmagad felé, hogy legalább olyan jó legyél, mint mondjuk Van Gogh, hogy ugyan olyan színtű alkotásokat hozz létre, persze ugyan azzal a technikai tudással, biztos feszélyezett leszel és türelmetlen. Nem fogsz tudni örülni a munkádnak, folyamatosan az lesz az érzésed, hogy te ehhez kevés vagy. Nem jó, ha a mindennapi kretatív tevékenységre teljesítmény orientáltan tekintesz, és úgy ülsz lesz alkotni, hogy másokhoz méred önmagad és állandóan osztályozod magad, mint az iskolában, amiből még a pozitív visszajelzések sem tudnak kimozdítani.

Az „alkotás kedvéért való alkotást” tűzd ki célul, hogy legyen egy szegmense a mindennapjaidnak, amikor semmilyen mércének nem kell megfelelned. Megfigyeltem magamon, hogy ha úgy alkotok, hogy „valami nagyon szépet akarok létrehozni”, mindig „túlcsinálom” és erőltetett lesz. Ha viszont ráhagyatkozom a kezeimre, a ceruzán keresztül megkeresve a vonalakat a papíron, hogy csak egyszerűen kifejeződjön, ami bennem van, akkor mindig valami olyan jön létre, amit nagyon magaménak érzek. Persze ez felveti annak a kérdését is, hogy kinek mi a szép? Számomra minden szép, ami önazonos. Tudok örülni annak, ahol tartok, a már bejárt útnak és az elkövetkező állomások reményének. Nem akarok többet mutatni, mint ami vagyok, de ismerem a saját értékeimet. Önelfogadás, igen talán ez a kulcsszó. Mindezt persze úgy írom, hogy ez egy hosszú belső folyamat eredménye, hogy máshova tettem a fókuszt, hogy számomra mi a célja az alkotásnak a mindennapokban.

Azt gondolom, hogy a türelmetlenség önmagával kapcsolatban sok emberben mint egyfajta általános életérzés van jelen. Hogy így és egy kéne csinálnia, meg már itt és itt kéne tartania, meg hogy mi mindenről maradt le már az életben. Mindez sűrítetten megjelenhet az alkotásban, főleg, ha azt önmagára szánt időként akarja beépíteni a mindennapjaiba. Tisztázd magadba, hogy „miről is szól a te türelmetlenséged” alkotás közben és formáld át ezt az érzést. Jótékony hatással fog kihatni életed más területére is.

Torda Kata,

pszichodramatikus és művészetterapeuta

Kép: Artnet

Iratkozz fel hírlevelünkre, ha szeretnéd megkapni az “ALKOTÁS ÉS ÖNISMERET” E-bookját és értesítést kapni a legrissebb blogbejegyzésekről, az Időnekem Stúdió ese