Ma van a költészet napja, és bár egy versben annyi minden sűrűsödik, túl snassz lenne ma csupán egy verset biggyeszteni az Időnekem oldalára egy posztként. Inkább arról írnék nektek, ami mostanában igencsak foglalkoztat. Hiszek abban (nagy szavakkal élve), hogy a saját boldogságunkért mi magunk vagyunk a felelősek. Hogy miként éljük meg a mindennapokat sokkal inkább  rajtunk, mint a körülményeinktől függ és, hogy az alkotás, önmagunk kreációkban való megfogalmazása közelebb vihet minket a vágyott célhoz: a boldogsághoz.

 

„Ha valaha még egyszer elindulok a boldogságomat megkeresni, nem megyek tovább a farmunk kerítésénél. Mert ha ott nem találom, akkor biztos, hogy igazából el sem veszítettem” mondja Dorothy, Óz a csodák csodájában.

Miről is szólnak ezek a mondatok nekem? „Hogy nem megyek tovább a farmunk kerítésénél”, hogy megtaláljam a boldogságomat. A kerítésen belül lévő dolgok valójában a belső világunk. Szimbólum nyelvén megfogalmazva, mindannyiunkban van egy belső kert, a lelkünk maga. És ennek a kertnek a milyensége csak rajtunk múlik.

 

Ebből a gondolatból kiindulva el kezdtem tervezni az én „belső kertemet”, hogy milyen formák, virágok, színek lakoznak az én lelkem kertjében. Nos, ne gondoljatok valami nagy dologra. Egészen egyszerűen időt szánok magamra, teremtek egy kis szabadidőt a napi rohanásban és víz, akvarell festék és ecset segítségével növényeket alkotok, keresve a formákat, a színeket, a hangulatokat belülről.

Hihetetlen sok örömet okoz. Ilyenkor kisimul a lelkem minden egyes ecsetvonással. Sokkal kevésbé a végeredmény, mint a folyamat ad megelégedettséget. Minden egyes forma, kép egy rácsodálkozás, „jé ez is belőlem fakadt”. Idővel szeretném majd ezeket a színes növényi motívumokat, az én belő kertemet textilre is rávarázsolni.

Legyen ez a mai napnak, a költészet napjának az üzenete az Időnekemben: hogy mindannyiunk lelke, valójában egy kert, amit mi magunk teremtünk meg és gondozunk.

Szóval ezeket a képeket vegyétek úgy, mint egy titkos naplóba írt jegyzeteket, gondolatokat, még talán kiforratlanok, de tükröznek valamit belőlem az én “belső kertemből”.