Búzás Tünde egészen későn 56 évesen kezdet el festeni, kíváncsi voltunk, hogy milyen lélek rejtezik a munkái mögött, így készítettünk vele egy interjút, abban bízva, hogy elolvasva titeket is arra motivál majd, hogy már ma ecsetet ragadjatok és elkezdjetek festeni, legszemélyesebb belső világotokat képekben megfogalmazva.

Mindig izgalmas, hogy valaki felnőtt fejjel kezd el alkotni. Általában egy konkrét pillanathoz köthető ez az út, de legtöbbször vannak korábbi jelek az affinitásra. Nálad ez hogyan alakult? Mikor kezdtél el festeni? És milyen korábbi történések köthetők még hozzá, hogy elindultál ezen az úton?

Valóban voltak előjelei, például imádtam művészeti albumokat nézegetni már gyerekként, s olyan mély nyomokat hagytak bennem, hogy szinte ma is emlékszem a képekre. Milliószor végignéztem, két kedvencem: az egyik a magyar grafikusok, a másik a XX. századi szobrászat. De Barcsay Jenő: Művészeti anatómia című könyvét is rongyosra olvastam. A pedagógusképző iskoláim is nagyon inspiratívak voltak, itt művész tanároktól tanultunk technikákat, szemléletet.
Aztán volt egy nagy kihagyás, már nem tudom miért, talán a fiam születése környékén, amikor nem nagyon foglalkoztam a művészettel, illetve csak befogadóként. Ebben az időszakban viszont rengeteg zenét hallgattam, azt hiszem minden művészeti ágat imádok, valószínű, hogy ez akkor elég volt. Utána agyagoztam, bútorokat alakítottam át, papírmasé figurákat csináltam, szóval amit találtam.

Eredetileg gyógypedagógus vagy, óvodás és iskolás beszédfogyatékos gyerekkel foglalkozol jelenleg. Nagyon más terület, mint a művésznek lenni. A te életedben van-e kapcsolat a kettő között? Az alkotói éned és a gyógypedagógusi éned miként hat egymásra?

Nem olyan nagyon különbözik a kétféle terület. Mind a kettőhöz kell kreativitás, infantilizmus, exhibicionizmus, kíváncsiság, humor. Egyenlőre jól kiegészítik egymást. Nem mondom, hogy nincs olyan, hogy milyen jó lenne csak festeni, de ez momentán elképzelhetetlen. Inkább pedagógusnak vagyok rendhagyó, mert nagyon nehezen viselem a szabályokat, kicsi a monotónia tűrésem és nagyon nehezen viselem a „komoly vagyok, fontos vagyok, küldetéstudatos vagyok” embereket, akik képtelenek önmagukat kritikusan szemlélni, és ilyenkor elementáris erővel tör ki belőlem a bohóc − most természetesen a felnőttekről beszélek.
Szóval összegezve, valószínűleg inkább csak a személyiségem köti össze a két területet, azt hiszem nem szoktam gyerekekkel kapcsolatos érzéseimről festeni, tudatosan biztosan nem.

Az Időnekem blog legfőbb célja, hogy nőket alkotásban való kiteljesedésre motiváljon. Sokan éreznek magukban erre való affinitást, de nehezen tudják elképzelni, hogy miként tudnák ezt a mindennapjaik részévé tenni. Mit gondolsz, minként illeszthető be az alkotás a mindennapokba? Neked ez hogyan sikerült? Miként része a napjaidnak? Hogyan képzeljük ezt el?

Szerintem azt, amit az ember nagyon akar, azt megcsinálja. Nyilván könnyebb úgy, ha a családtagoknak is van valami hobbijuk, olyan, amit csak egyedül csinálnak, így mondjuk lehet egy családon belüli megállapodás, hogy melyik az az időszak, amit az anya, feleség önmagára szán. Nálam ez úgy történik, hogy reggel nagyon korán szoktam felkelni, és olyankor festek, vagy este. Hétvégén szinte egész nap. Közben azért főzök, lehetőleg gyorsan elkészülő kajákat, mosok stb.
Én azt gondolom, hogy az alkotás elkezdése nem igazán idő kérdése, inkább a vágyé, hogy valamit csináljak, ami nekem jó. Általában a változtatás igénye inspirálja az embert arra, hogy kezdjen valamit magával, és persze az sem baj, ha kipróbál különböző technikákat, hogy milyen típusú alkotás, milyen médium az, ami a legnagyobb kielégülést nyújtja.
A pszichológia azt mondja, hogy amíg nem elég nagy a „szenvedésnyomás”, addig az ember nem változtat. Nekem egy hosszan tartó magánéleti krízis volt az a lökés, amitől célirányosan, s rendszeresen kezdtem el alkotni, az addigi alkalmi kézműveskedések után.

Tünde első festménye

 

Valahol azt nyilatkoztad, hogy a művészet számodra isteni adomány, és néha csak úgy mész az utcán és euforikusan beléd dobban, hogy jé, te tudsz festeni! És nagyon boldog vagy tőle. Mi adott neked a rendszeres alkotás?

Nagyon sok zseniális barátot és kedves ismerőst, művészeket. Nyugodt, elmélyült időszakokat, amikor alkotok. Harmóniát a lelkemben festés közben egészen biztosan. Ébren tartott kíváncsiságot új festési technikák iránt. Vonattal utazom a munkahelyemre naponta és például eddig gyűlöltem várakozni, most meg egyszerűen imádok, mert van időm agyalni a képeimen, terveimen. Figyelem az emberi gesztusokat, mozdulatokat, mert ezek azok, amikben számomra legjobban tetten érhetők az érzések. Sikerélményeket (kiállítások, szakmabeliek dicsérete stb.) érdekes, hogy kudarcot nem. Talán azért, mert úgy érzem, hogy teljesen tisztában vagyok a helyemmel, képességeimmel ezért nincsenek irreális elvárásaim alkotásaimmal kapcsolatban. Ez nem kishitűség, hanem realitás.
De azt is adta az alkotás – most jön az árnyoldal, hogy azóta festékpöttyök vannak a dohányzóasztalon, és alapozós macskalábnyom a parkettán… Szóval boldogságot egészen biztosan. Nagyon jó érzés, hogy amikor reggel felébredek, és kijövök a hálóból és persze kezemben a kávé és tsai és ott a kép velem szemben, amit előtte este kezdtem el. Olyankor leülök és nézem, hosszan. Friss szemmel látom a hibákat is, amit javítanom kell, de az alkotás végeredménye mindig hordozza magában a folyamat érzéseit, szóval nagyon jók ezek reggel nekem.

Szerinted van-e egyfajta csak nőkre jellemző látásmód, ami megmutatkozik az általuk készített alkotásokban is. Sokan ezt vitatják. Te mit gondolsz erről? A te munkáidban miként jelenik meg a női léted?

Nem tudom, a gyerekeknél még meg lehet mondani a különbséget, főleg a témaválasztásuk, színhasználatuk miatt. Az én képeim mindenféleképpen egy női látásmódot tükröznek, hiszen a NŐT, magamat ismerem a legjobban.
Ha a művészet a belső tartalmak kivetítése, és az, hiszen belőlem jön, akkor mindenféleképpen tetten érhető a nőiség. Egyrészt a színhasználatomban − imádom az intenzív, erőteljes színeket, tudjuk a színek hatnak az érzelmekre, amit szerintem a nők jobban értenek, másrészt a témáimban: anyaság, kapcsolat, szerelem, gyengédség, védelem, érintés stb. Nyilván ezek a témák lehetnének egy férfi festő témái is, de valószínűleg sokkal szikárabban festené meg őket, de ez most teljesen a saját elképzelésem, nincs mögötte művészettörténeti, művészetpszichológiai tény.
Amúgy érdekes, mert nem vagyok az a tipikusan nőies nő. Nem szeretem például a romantikus filmeket, könyveket (na jó, azért az Üvöltő szelek rajta van a toplistámon), sosem olvadtam el az anyaságtól, és nem gondoltam, hogy a kisjézussal vagyok várandós. Ez nem azt jelenti, hogy nem imádom a fiamat és nem volt baromi jó, amikor terhes voltam (a vége felé már nem annyira) és nem volt csoda, amikor megszületett. De azért volt és van ebben jó sok gyötrődés, kudarc, aggodalom, bizonytalanság is.

Szerinted miről szólnak a képeid? Mennyire szólnak rólad?

Igen, ez érdekes kérdés. A képeim sok mindenről szólnak, vágyott világokról, egy érzésről, egy vers rám gyakorolt hatásáról, de arról is, hogy milyen színű festékem és festőalapom van otthon. Nem szeretném misztifikálni ezt az egész alkotás kérdést. Direkt kapcsolat nincs a képeim hangulata és az én aktuális lelkiállapotom között, ha szomorú képet festek, az nem jelenti azt, hogy akkor éppen szomorú vagyok. Ezt különösen az anyukámnak üzenem, aki mindig megijed, ha egy kicsit komorabb képet festek.
Inkább az az izgalmas, ahogy a képeimet nézők reagálnak, hogy rájuk, hogy hatnak, hogy mit látnak bele vagy mi az, ami megérinti őket egy-egy festményen. Na, az már terápiás kapcsolat  a kép és szemlélője között. Én amúgy elég bőbeszédű vagyok a képeimben, szerintem olyan történetmondós képeket festek, de ezek a történetek inkább a fejemben, kezemben léteznek és nem velem történtek. Vagy ha megtörténtek, akkor már jó régen vagy álmomban. Amúgy tényleg, nagyon intenzíven álmodós vagyok, nagyon szeretem az álmaimat…

Tételezzük föl, hogy valaki a képeidet látva oda megy hozzád és azt mondja, hogy neki nincs kézügyessége, sose tanult festeni, de nagyon szeretné kipróbálni magát benne. Mit mondanál neki?

Azt mondanám, hogy rajta, mit veszíthetsz? Ha úgy érzed, hogy nincs kézügyességed, akkor először csak mázolj színeket, pöttyözd be a vásznat, húzzál színes csíkokat. Vágjál ki valami számodra kedveset, ragaszd egy lapra és fessél köré egyszerű mintákat. Nézegess festős könyveket, ahol nagyon jó gyakorlatok vannak.

Keresd meg a barátnődet és egy csajos napon fessetek és érezzétek jól magatokat. Az alkotás az nem néhány kiválasztott privilégiuma, hanem mindenki számára járható út.
Ezt a képet például úgy csináltam, hogy akvarellpapírra mintákat festettem, majd kivágtam a fejet, kezet, lábat és felragasztgattam egy vékony falapra, amit előtte lefestettem − ilyet mindenki tud, és tessék – lett egy képed.

Ime a kép

Ezt pedig úgy, hogy körbe rajzoltam a kezemet aztán festettem, rajzoltam rá mindenféléket.
Tehát azt mondanám, hogy csak elkezdeni nehéz…és abbahagyni!

És ime Tünde más munkái:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tünde FB oldalát, ahol képeit is közzé teszi, itt találjátok

illetve

a művészet terápiás oldalát meg itt