Mindenkinek meg van a maga története, hogy miként alakult a kapcsolata a saját kreatív „részével”. Önismereti hozadéka lehet, ha tudatosítjuk magunkban, mert nincs olyan, hogy valaki kreatív, valaki meg nem. Csak olyan van, aki használja, és aki nem a kreatív oldalát. Természetesen a kreatív részünket, nagyon sokféle képpen élhetjük, sokféle formában bontakoztathatjuk ki.

A témához kapcsolódóan érdemes belelapozni Brené Brown „A tökéletlenség ajándéka” című könyvébe, ahol egy külön fejezetet szentel annak, hogy miként változott élete során a saját viszonya a kreativitásához. Mi hozta meg a fordulópontot és, hogy miként lehet meggyökereztetni, bármilyen kreatív tevékenységet az életünkben. Brené Brown eredti szakmáját tekintve a szociális munka professzora, mindemelett kutató, író és közösségi előadó. Kutatásának területei, amikből számos sikeres könyvet írt: a sebezhetőség, bátorság, hitelesség, valamint a szégyen és az empátia.

Brené Brown története a kreativitásához kapcsolódóan több szempontból is izgalmas számomra. Egyrészt jómagam is, – más indíttatásból és motiváció mentén, de – 40 éves korom között tettem újra részévé a mindennapjainak a rendszeres alkotást. Ezzel párhuzamosan figyelmem arra is irányult, hogy mások miként járják ezt az utat és, léteznek-e olyan általános technikák, amik segítenek „feléleszteni” a kreatív részünket. Másrészt egyezik a véleményünk abban is, hogy a kreativitás nem kevesek kiváltsága, hanem mindenki sajátja, amit vagy elnyomunk magunkban, vagy élünk.

Brené Brown története, ahogy mindenkié gyermekkorig nyúlik vissza. Emlékei között, mindig is kiemelkedtek azok, amik a kreativitásról szóltak. Erről így ír: „Ami nagyon különös, hogy ezek az emlékek, amelyek valamiféleképpen a kreativitáshoz és valaminek a létrehozásához kapcsolódnak, sokkal élőbbek, sokkal tapinthatóbbak számomra – szinte ma is érzem az illatokat, az ízeket, az anyagok puhaságát. Annyi, de annyi kedves és drága érzés kapcsolódik hozzájuk!”

Azonban, 8-10 éves korában egy családi költözésnek köszönhetően, mindez eltűnt az életéből. Ezt a „filmszakadást” ma már visszamenőleg azzal magyarázza, hogy akkoriban léptek a szülei a teljesítménylétrára. A kreativitást helyét pedig átvette a beilleszkedés kényszere és „én jobb vagyok, mint ők” törekvésének fojtogató keveréke. Szerinte könnyű belátni, hogy, a folyamatos versengés és összehasonlítgatás mellett –amit maga is élt, mint kutató- milyen nehéz időt szakítani igazán fontos dolgokra, mint a hálára, önelfogadásra, örömre, hitelességre, vagy akár a kreativitásra. Miközben hatalmas mennyiségű energia pazarlódik el: a „Beilleszkedni vagy kitűnni!?” kínzó ellentmondására, „hogy legyek olyan, mint mindenki más, csak egy kicsit jobb”.

A maga életében, most már tisztán látja, hogy minél idősebb lett, annál kevesebb értéket tulajdonított a kreativitásnak és így annál kevesebb időt is szánt rá. Amikor az emberek arról kérdezték, hogy szokott-e kézműveskedni, mindig azt válaszolta: „Nem vagyok az a kreatív típus”. Magában pedig azt gondolta: „Kinek van erre ideje, hogy festegessen, fotózgasson, vagy gyöngyöt fűzögessen, amikor céljai vannak, amit el kell érnie és feladatai, amiket el kell végezni” Sőt mire elérte a 40 életévét, a kreativitás puszta hiánya, – amit túl fájdalmas lett volna magának bevallania, és ami gyermekkorában az élete része volt – átfordult benne megvetésbe és negatív sztereotípiákba. Végül már azt gondolta, hogy alkotás kedvéért való alkotás finoman is szólva önzés, kevésbé finoman meg hibbantság.

A szakmájából adódóan mindeközben persze tudta, hogy minél erősebben reagál valaki egy témára, annál inkább meg kell vizsgálni a vele való viszonyát. A kreativitásról vallót „megkövesedett nézeteiből” – ahogy ő fogalmaz – egy 2006-os saját kutatás robbantotta ki. Kutatásának témája az volt, hogy mit lehet tanulni azoktól, akik szívvel-lélekkel élnek, többek között a kreativitás területén.

Felismerései a következők voltak
1) A „nem vagyok egy kreatív típus” egyszerű kifogás. Nincs olyan, hogy valaki kreatív, valaki meg nem. Csak olyan emberek vannak, akik használják, és akik nem a kreatív részüket. A nem használt kreativitás, azonban nem tűnik csak úgy el. Bennünk él és dolgozik egészen addig, amíg kifejezésre nem talál, még ha teljesen el is fojtjuk félelmeinkkel és megvetésünkkel.

2) A kreativitásunk tesz minket egyedivé. Bármit, amit elérhetünk ebben a világban, azt a kreativitásunkból születnek. A felismerés óta arra is rájött, hogy a kutató munkájában is, valójában a kreatív részét használja.

3) Ha valami értelmeset akarunk csinálni, művészettel kell foglalkoznunk: írni, rajzolni, festeni, firkálni, fénykép-albumot, vagy kollázst készíteni, fotózni, kötni, szobrászkodni, táncolni, dekorálni, énekelni, színészkedni. Igazából mindegy mit, mert amíg alkotunk, értelmes dolgot csinálunk.

Pontosan egy hónnappal később, hogy befejezte a kutatását, és felismerte a saját életére való tanításait, beiratkozott egy alkotós tanfolyamra a lányával és az édesanyával. Azóta tudatosan részévé teszi nem csak a saját, de családja életének is a kreativitást.

Meggyőződésem, hogy mindenkinek meg van a saját útja és a kreativitás, amely tulajdonképpen eredetiségünk kifejeződése, segít, hogy mindig tisztában legyünk azzal, hogy amit mi viszünk a világba, az teljesen egyedi és semmivel sem összehasonlítható. Annak tudatosítása pedig, hogy miként alakult a kapcsolatunk a saját kreatív részünkkel életünk során, önismereti hozadéka is lehet.

Torda Kata
pszichodramatista és művészetterapeuta
az IDŐNEKEM alapítója

 

Forrás:

Brené Brown (2018): A tökéletneség ajándéka, Édesvíz Kiadó, Budapest