Kata világa/Egy dadus szenvedélye

A Magyar Fotográfusok Házában jártam -egy kis ékszerdoboz a Nagymező utcában- a Mai Manő Házban, hogy megnézem kedvenc fotográfusom, Vivian Maier kiállítását.  Bár már többet tudunk életéről és fotós szenvedélyéről,  képeit még mindig számos rejtély övezi.

Maier 2009-ben halt meg, előtte két évvel, 2007-ben egy chicagói aukciósház árverésén rábukkantak egy jelöletlen, rengeteg negatívot tartalmazó dobozra és ezzel felfedezték Vivian Maiert, a XX. század talán egyik legkiválóbb utcai fotográfusát.  Maier szinte egész életében dadusként dolgozott. Titkos szenvedélyébe, hogy szabadidejében öt évtizeden át folyamatosan fotózott, dokumentálva a körülötte lévő nagyvárosi emberek életét, vélhetőleg senkit nem avatott be. Ma viszont a legnagyobb galériák versenyeznek életművének bemutatásáért.

Korábban meséltem már nektek, hogy jómagam is fotózom, nem is olyan régóta és, ahogy Vivian Maier én sem tanultam. Ismerem én is, hogy milyen az, amikor egy “önkifejezési eszköz”,  akár fotózás szenvedéllyé válik. Hogy az ember folyamatosan keresi a pillantott, újra és újra elindul, hogy egy véletlen folytán, vagy megkomponálva örökké tegye a világ egy darabkáját.

Szóval az egyik vasárnap, nyakamba vettem a várost, sétáltam egy nagyot és bejártam a Mai Manó Ház minden zegzugát megnézve Vivian Maier kiállítását.  Közben azon gondolkoztam, hogy ennek a látszólag szürke életű dadusnak a története és az, hogy látta és láttatta egy nagyváros hétköznapjait, miért is áll hozzám annyira közel.

 

Néhány kép amit a Mai Manó Házban készítettem:

 

Ő ott én volnék, fényképezőgéppel a kezemben:

Ime néhány gondolat, ami a kiállítással kapcsolatban jutott eszembe:

GYŰJTENI A VILÁG DARABKÁIT: „Termékeny pillanatnak” nevezzük azt, amikor például egy fotós (vagy bármilyen más alkotó) egy cselekményből azt a részletet ragadja és örökíti meg, amely alkalmas arra, hogy mind az előtte lezajló történést, mind az utána következő eseményt sejtesse, érzékeltesse. Tehát a kép egy történés sűrítménye.

Ha a saját képeimet nézem és azt az utat, amit bejártam a fotózás segítségével az elmúlt három évben, akkor azt gondolom, ehhez először „látni kell megtanulni” és minden egyes képpel csiszolunk azon a látásmódon, ami fotók lényegét adják. Annyi minden ott van körülöttünk (hangulatok, érzések, színek, mozdulatok, helyzetek, stb.) és mi úgy rohanunk el a világ izgalmas darabkái mellett, hogy meg sem látjuk őket. Ha viszont bármilyen alkotó tevékenységben elmélyülünk, akkor ezek a pillanatok lesznek leginkább inspirációink. Érdemes elkezdeni csiszolni a látásunkon és észre venni őket.

Gyűjteni a világ darabkáit tehát elsősorban egy látásmódot jelent. Az adott pillanat megérint, hat rám és ezzel együtt szeretném megörökíteni, tovább gondolni, visszaadni egy alkotásban, egy képben. Szenvedélyé ez a folyamat válhat. Persze izgalmas a technikai része is, hogy egy fényképezőgéppel (egy egyszerű fekete doboz és fény segítségével) miként reprodukálhatok egy pillanatot, de a lényeg a folyamaton van.

Vivian Maier története és fotói arról szólnak leginkább nekem, hogy egy látszólag szürke életű dada – nevezhetjük nyugodtan vénkisasszonynak – a szenvedélye által, miként vált az utcai történések részeseivé, miként fedezett fel magának egy “gazdag világot” és miként lettek ezek a hétköznapi pillanatok egy ma már világhírű életmű részesei, csak mert kereste, meglátta és visszaadta fotóin.

 

Itt találjátok “A titkos szenvedély – Vivian Maier fotói” című kiállítás linkjét

 

Torda Kata az Időnekem Stúdió megálmodója

Torda Kata
az Időnekem Stúdió megálmodója