Négy- öt éve kezdtem el autódidakta módon fotózni. Írhatnám, hogy egyszerűen beszereztem egy masinát és nyakamba véve Budapest utcáit elkezdtem kattintgatni, de nem lenne teljesen igaz. Már korábban motoszkált bennem, hogy milyen jó lenne bizonyos pillanatokat megörökíteni. Biztos, veletek is történt már olyan, hogy látsz valamit, aminek valami különös varázsa van, és az fogalmazódik meg benned, hogy milyen jó is lenne örökké tenni. Így kezdődött a fotóimnak a története. Ma sem vagyok profi fotós és teljesen laikusként fotózom, de nem is ez a lényeg. Hanem, megpróbálni vissza adni képeken keresztül amit érzek és látok.

Azóta is nagyon izgalmasnak tartom és újra és újra arra ösztönöz, hogy újabb képeket készítsek, hogy miként lehet vissza adni egy fotón egy pillanat eszenciáját. És, hogy minden kép egyrészt tükrözi a valóságot, amit látok és, ugyan akkor több is annál. Minden fotómban „benne vagyok én is” egy kicsit. A világról alkotott gondolataim, érzéseim.

Delacroix szerint, a kép elsődleges kötelessége, hogy ünnep legyen a szem számára. Nagyon igaznak érzem. Azt hiszem ha nem keresném jómagam is a nyugalmat, a békét, a szépséget, a kiegyensúlyozottságot magam körül, nem tükröznék ezt a képeim. Szeretem keresni és meglátni a világ csodáit és ezt mutatják a fotóim is. Igen minden fotómban benne vagyok egy kicsit én.

Ne azt várjuk, hogy a művészet váljon a mi számunkra hozzáférhetővé, hanem mi nyíljunk meg a művészet számára, mondja Picasso. Ez az általam létrehozott Időnekem Stúdió célja is. Ami a fényképezés példájánál maradva, azt is jelenti, hogy bátran kezdjünk el fotózni. Ma már egy telefonnal is remek képeket lehet készíteni. Keressük a megörökítendő pillanatokat, és egy idő után észlelni fogjuk, hogy miként változik közben a képekben való gondolkozásunk is és, hogy mennyire magával tudja ragadni az embert, ez a kis hétköznapi játék a fényekkel.

 

Én és a fényképezőgépem:

 

És néhány kép tőlem: