Kelemen Ágnes festményei láttán kíváncsi leszel a képek mögött rejlő történetre. Nos, ez velünk is így történt.
Az általa teremtett és belőle fakadó álomszerű képi világ egyszerre izgalmas és kifürkészhetetlen, van mögötte egy családtörténet számos alkotóval, egy „mozaik palota” Rózsavölgyben, amit minden generáció magáénak érez és ahol most a család könyvmanufaktúrája működik.
Ágnes szinte misztikus képei, belső világa csupa titok: honnan is jönnek a női alakok, miről szólnak mozdulataik, miért pont ilyen, vagy olyan az arc, a szem, milyen virág az a képen és miért pont pillangó és miért ennyi kék?
Ahogy ő mondja:
„ez olyan, mint amikor álmodunk, a képek ott lebegnek valahol az elmémben már régen, én egyet-egyet kiragadok közülük, és megfestem. Az álmok sem mondják meg neked, hogy mit jelentenek, miről szólnak, egyszerűen csak ott vannak, jelen vannak, azt hiszem ennél több nem kell.”
Igen, talán ennél több nem is kell, mi mégis kérdéseket fogalmaztunk meg, hátha mégis megragadhatjuk ezt a különös, csak rá jellemző, sokakra katartikusan ható képi világot.

Ha a családodat és annak történetét nézzük, akkor végtelenül inspiráló személyiségek bontakoznak ki előttünk. Mi az, ami mostanság leginkább él belőlük benned, hat rád, vagy akár megjelenik a munkáidban?

Valóban, amióta az eszemet tudom, mindig alkotni akartam valamit. A családomban mindenkinek volt valami kreatív tevékenysége, körülöttem mindenki alkotott.
Persze legelőször édesanyám hatott rám, ő még a tejbegrízt is minden reggel kidekorálta nekem kakaóporral, macifejet, arcot szórt rá. Na anélkül nem is ettem volna meg! A barátnőim imádtak hozzánk jönni, mondván az Ági anyukája mindig olyan izgalmas és szép dolgokat csinál. Húsvétkor színes tojások lógtak az őszibarackfán, karácsonyra komplett betlehemet készített szalmafigurákból, édesapámmal együtt törött színes üvegekből egy méter magas arcképet ragasztottak össze, nem beszélve arról, hogy az egész család – én pedig a macik és a babáim – ruhatárát megvarrta. Emellett persze műszaki rajzolóként is dolgozott, ma pedig a családi könyvkiadónk igazgatója és kódexmásolatokat aranyoz.
Édesapámtól, aki nyomdamérnök, karácsonyra ma is mindig valami saját kezűleg készített ajándékot kapunk, régi zongorabillentyűből készít ékszert, vagy egy ősünk portréját keretezi be lombfűrésszel vágott különleges keretbe.
Apai nagyanyám híres volt Rózsavölgyben gyönyörű, selyem terítőiről, lámpaernyőiről, amikre néha herendi, néha saját virágmintáit festette, még esküvői ruha is készült a keze alatt. Én persze sokszor besegígettem neki gyerekként, bár ki tudja már, hogy valóban az eredeti darabokhoz nyúlhattam-e hozzá. Néhány évvel ezelőtt aztán újra festettem néhány selyemkendőt és párnát a családom tagjainak ajándékba, de ez a textil téma a mai napig csak egy kis kitérő maradt az életemben, de erről majd később.
Dédnagyapám festőművész volt az általa tervezett és épített rózsavölgyi házban, ahol ma is dolgozik családunk, kisgyerekként is mindig csodáltam napraforgós csendéleteit, vagy nagyanyám portréját a falon, de nem mondhatom, hogy maguk a képek, a témák, vagy az általa alkalmazott festészeti technikák hatottak volna rám, mint inkább az a miliő, amiben és ahogyan alkotott, ahogyan dédszüleim éltek, egymást támogatva, mind az életben, mind a művészetben, ahogyan közösen írt naplójukból ezt követni tudtam. Azt gondolom, ez az életszemlélet az, ami hat rám, és talán a képeimben is érezhető.

Saját életutadban vannak-e olyan korai emlékek, amelyek az alkotáshoz, önmagad képekben való kifejezéséhez köthetőek? Illetve miként formálódott ez az út, amíg eljutottál ahhoz a sajátos képi világhoz, ami most jellemez téged?

A gyerekkori rajzokon túl a legelső inspiráció talán az volt, amikor megtaláltam édesanyám fotó- és rajzgyűjteményét, amiket kamaszkorában színészekről, énekesekről rajzolt. Divatos volt akkoriban gyűjteni a sztárfotókat, de mivel édesanyámék relatíve szegények voltak, leginkább csak kölcsönkérte a képeket az osztálytársaktól, és lemásolta őket magának. Egy ideig én is ezt csináltam, de ez még a hivatalos rajztanulási időszak előtt volt. Talán emiatt is vonzodóm annyira az arcok ábrázoláshoz.

Szerinted milyen ez a csak rád jellemző álomszerű világ, amit teremtettél?

Azt hiszem nagyon erősen jelen vannak benne az érzelmek a színeken keresztül is, éppen ezért nem az fontos számomra, hogy reálisan ábrázoljak valamit, hiszen a belső világunk sem reális, és ez a belső világ vetül ki számomra mindenre. A képi elemek, amiket használok például olyan tárgyak, amikhez érzelmek fűznek, növények, virágok, mintázatok, amikhez kötődök. Mindezeknek egy kicsit szürreális együttese, mint egy álomban, ahol nem feltétlenül megmagyarázható, minek mihez mi a pontos köze.

Majdnem minden alkotásodon női alakok, arcok jelennek meg. Valahol azt nyilatkoztad, hogy „ami fontos számomra, az a szerető jelenlét, sokszor a hallgatással, a meghallgatással többet segítesz, mintha beszélnél. Képeim nőalakjai is ilyenek, meghallgatnak és megőrzik a titkaidat.” Mesélj még egy kicsit a képeiden megjelenő nőkről. Kik ők?

Néha egyszerűen csak nők, akik éreznek, szeretnek, szenvednek, örülnek, hallgatnak, meghallgatnak, sebezhetőek, de erősek is a maguk módján. Néha inkább istennőszerűek, vagy angyalok, nem annyira hús-vér alakok, egy-egy női részünket jelenítik meg, egy lelkiállapotot. Nem konkrét személyek, inkább egyfajta kivetülések.

Melyik képed talán a legkedveltebb? Milyen történetet rejt ez a kép?

Erre talán a legkönnyebb válaszolnom, a Csend című képem fogja meg leginkább a nézőket. Talán a színek intenzitása, a vörös virágok és a lepke kék csöndjének az ellentéte adja azt a feszültséget, ami erős érzelmeket vált ki, és ebből alakul ki a kötődés a képpel. Nem tudom.
Nyilván mindenkinek mást mozdít meg belül, de az biztos, hogy sokakra hat katartikusan. Talán csak annyi a története, hogy ebben sikerült megfogalmaznom magamat a leginkább, persze nem a külsőre értve. Nem szeretek sokat beszélni, inkább a háttérben maradok, meghallgatni szeretem a történeteket, és ezekből az elraktározott történetekből alakulnak ki bennem a képek.
Egyébként a Csend című képemnek volt egy nagyobb méretű változata is, a Mélyen legbelül című, amit már eladtam, viszont ettől a képtől egyelőre nem vagyok képes megválni. Ez egyébként nem jellemző rám, mármint hogy nem tudok elengedni egy képet. Örülök neki, ha olyan nagy hatással van valakire, hogy a magáénak szeretné tudni, akkor tudom, hogy sikerült valami jót festenem. Sokszor, amikor elkészül egy kép, még nem szeretem annyira, pedig már érzem, hogy készen van. Aztán ahogy elkezdenek jönni a visszajelzések, egyre közelebb érzem magamhoz, mert látom, hogy másoknak örömöt, valamiféle katarzist tud okozni.
A legmeghatóbb történet mondjuk pont egy másik festményemmel kapcsolatos, egy karácsonyi vásárban, ahová számozott reprodukciókat vittem, egy tündéri aranyos nő megállt az asztalom előtt, meglátta az Angyali érintés című képemet, és perceken keresztül potyogtak a könnyei. Azt sem tudtam, mit csináljak, mit mondjak – ez volt az első ilyen élményem, amikor szembesültem vele, hogy a képeim hatással vannak az emberekre. Döbbenetes volt.

A CSEND című kép

Munkáid nemcsak kiállításokon, de hétköznapi tárgyakon, ruhákon, noteszokon, ajándékkísérő kártyákon is megjelennek. Ez adta magát a családi vállalkozás miatt, vagy valami miatt fontosnak gondoltad?

A kis noteszek természetesen onnan jönnek, hogy családi könyvmanufaktúránkban sok ilyen jellegű megrendelés volt korábban is, egyedi noteszek, naplók. Volt olyan, hogy valaki a lányának készíttetett velünk egy egypéldányos könyvet a családi emlékekből, fotókból, és azt kérte, az én egyik képem legyen a borítóján.
Készülnek névre szóló álomnaplók is, az ötletet az adta, hogy kisebbik fiam többek között tudatos álmodással foglalkozik, ő is és a hugom is, néha mi is leírjuk az álmainkat, sokszor elmeséljük egymásnak, mit álmodtunk. Nekik készítettem először ajándékba álomnaplót.
A ruhákon szerintem nagyon izgalmas dolog megjelentetni a festményeket, hiszen a ruha olyan, mint egy nagy festővászon, de nincs bezárva egy belső térbe, mozgásban van, emberek között. A ruha önmagában is az önkifejezés eszköze, azonosulunk vele, a viselkedésünk is igazodik az adott ruhához, amit éppen akkor viselünk, miért ne mutathatnánk meg vele a lelkünket is egy kicsit. Ezt választottam szlogennek is a ruháimhoz: SHOW YOUR SOUL, vagyis Mutasd a lelked. Most a festésen kívül ez az irány érdekel a legjobban, rettentő nagy kihívás, és egy izgalmas játék is egyben, nem beszélve arról, hogy megvan az indok, hogy mindig újabb ruhám legyen.

És végül az utolsó kérdés: hogyan teremtesz kapcsolatot a képeiddel keresztül másokkal? A befogadók felé mi az, ami számodra a legfontosabb?

Erre a kérdésre válaszként most magamtól idéznék, korábban egyszer csak úgy jött ez a gondolat, és gyorsan leírtam:
„Az én világom. Csak az enyém! Egyedül vagyok. Megnyugtató, egyben felkavaró. A torkom összeszorul, kezdek megijedni. Már-már visszatérnék, ám ekkor belépsz a kapuján. Szívesen látlak, megleptél. Te is felkapod a fejed, rámnézel, mosolygunk. Jössz felém, lelkesen köszöntesz a világodban, ami csak a tiéd. Nem vagy már egyedül. Megnyugszol, és te is belépsz a világunk kapuján…”

A képeken keresztül olyan emberekkel találkozom, akik másképp nem kerültek volna be az életembe, mert egyébként nehezen nyílok meg, ritkán vagyok hajlandó kilépni a világomból, a képek viszont helyettem beszélnek, kezdeményeznek, amit én ritkán teszek meg, még barátságok is szövődtek általuk, nyitottabb lettem az emberek felé.
Hogy mi a legfontosabb számomra a befogadók felé? Hogy azt érezzék: érdemes élni. Az élet szép. Az élet nem csak fekete és fehér események sorozata, de ott van mögöttük a színek gyönyörű világa, csak fel kell fedezned magadnak.

Kelemen Ágnes a legutolsó kiállításán:

 

 

 

És néhány kép ebből az elvarázsolt világból:

 

Nekünk ez a kedvenc képünk tőle, egy idilli pillanat délután:

 

 

 

 

 

 

 

 

Neske ruhák Kelemen Ágnes képeivel

 

 

Ide kattintva találjátok a neske.hu oldalát

Illetve itt a facebok oldalát a neske.hu honlapnak